Az foglalkoztat minket, amiről beszélünk. Szavaink megkérdőjelezhetetlenül árulkodnak legbensőbb érzéseinkről, lényünk mélyéről. Persze használhatunk más szavakat, beszélhetünk másról, mint ami érdekel, de végül mindig megjelenik az igazság. Szavaink érzéseink tükre, a nyelv árulkodó rendszer, a jelentések előbb-utóbb a valóságot írják le. Van, aki jót zabálna egy kisvendéglőben és meccset nézne, de úgy tesz, mintha az opera világ foglalkoztatná. A használt nyelv, a viselkedés felfedi igazi arcunkat, motivációinkat.
Letagadhatatlan, a legnépszerűbb sőt kultikus zöldségünk a tök. Bár érthetetlen, de mégis nyilvánvaló, a legtöbbet használt szavunk közé tartozik. Régen is kedveltük és használtuk, étkezési és általános mezőgazdasági célok mellett jellemzésként is alkalmaztuk: tökelütött, tökfej. Sokszor használtuk, de ez csak egy kedélyes, amolyan kedvelő viszony volt köztünk és a tök szócska között. A negatív tartalom nem tette vonzóvá a szót és a jelentését. De mint egy búvópatak egyszer csak, valamikor a kilencvenes években előtört egy új jelentés, sőt jelentéshalmozás és fokozás, a tök szó pozitívvá vált, miközben élhetetlen és önző módon megtartotta negatív jelentését. Mondhatjuk, hogy tök jó, tök állat avagy tök király, de azzal se követünk el hibát, ha a minket bosszantó autósnak nem azt kiáltjuk, hogy barom állat, hanem decensen megjegyezzük, hogy tökelütött. Vagy tökfej. A tök szemantikai halmazként szívja magába a jelentéseket, a pozitívat és a negatívat, miközben fokozó jellegéhez alternatív, belevaló, vagány, kicsit bunkós, de kedvelhető, amolyan a mi gyerekünk azonosság kapcsolódik. A legmeglepőbb helyzetekben kerül elő a szó, zeneórán a tök egyenesen, vagy tök hajlékonyantól, az építésen elhangzó tök erősen húzd meg máron át, a rollerező gyerek csöndes tök jó mondata egyaránt utal a szó uralmára. Fegyelmezett riporterek és médiás személyiségek nem mondják - egyelőre. Elképzelem, ahogy egy műsor után kimegy a riporter és halkan kimondja a tök szócskát, ahányszor elnyelte, majd elédetten beleszív a pollenektől és méregdrága gázolajbűztól dús budapest-tavaszi levegőbe. És megnyugszik: ő is mondhatta.
Álmodom. Fényeket és az elmúlás árnyait figyelem. Körbe-körbe nézek - hol vagyok éppen. És Te? Itt vagy? Tudod mi a jelen? És ami fontosabb, hogy éredekel-e? Mert ugyebár a belső motiváció tud meghatározó lenni. A külső se rossz, csak annyi a baja, hogy nem belső. Mert, ha már belső, akkor ugyebár nem külső. Ilyenek a dolgok, mikor nem variáljuk túl.
Terjed az erőszak. Igaz másféle, mint amihez hozzászoktunk. Ideges, vibráló erőszak, időnként felcsapó indulatok esszenciája és eredője, amely a virtuális kor befolyása alatt egyszer könnyeddé, másodsorban végletessé válik. Az indulatok elszabadulnak különböző súlyok nélkül, amolyan tömeg nélküli erőszak, nincs súlya, csak eredménye. A végrehajtók az igazság vélt birtokában indulataikat szabadon engedik - úgy vélik ez megengedett. (Főként egy amolyan Isten nélküli világban.) De, ezen indulatok csak a személyiség egy részét veszik birtokba, ettől válik olyan különössé az egész. Sok brutális dolgot látott a világtörténelem, de Dzsingisz Kán nem hagyott illuziókat, ugyanúgy, ahogy az Asszírok sem, brutálisak voltak és nem ismertek könyörületet. Az új világ agresszorai egyre inkább úgy állítják be magukat, hogy jók, kedvesek és vonzók. A reklámok és sztárok világa által lefestett művilág és erkölcsiség reprezentásai. Patyomkin agresszorok ők, akik nem csak, hogy nem vállalják önmagukat, de nem is tudják, hogy mi a szerepük és merre vezetnek tetteik.
Szeretnénk valakik lenni. Na jó, ez nem őszinte. Szeretnék valaki lenni. De milyen ez a valaki? Egyszer Rolls Royce-ban ül és maffiózó, máskor gitározik és érzékeny és persze semmi sem fontosabb neki, mint az értelmes és artikulált kifejezés, aztán meg gondolkodik és ír, akár lehetne olyan megmondó ember akit azért tartanak, hogy ossza az észt, majd megriad a háttérbe vonul és tömeggé válik. Valaki, természetesen a múló időben. A döntések mögött ott húzódik ez a feketéllő hegy, amit felelősségnek hívunk. Tetteink, amik megtörténnek velünk. És a következmények az árnyékok, amelyet a felelősség sző egésszé.
Az élet megy tovább, megállás nélkül. Nincsenek szünetek. Persze az élet sincs nélkülünk.
A nagy művészetek meg megérintenek, olyan érzéssel töltenek el, mintha kiállnánk az élet, életünk folyama mellé és felülről tekintenénk rá, figyelnénk lassú és megállíthatatlan hömpölygését, azt az illúziót megélve, hogy kiléphetünk, mások lehetünk. Persze közben talán még intenzívebben érezhetjük az elmúlás fájdalmát és egyben az élet megragadó szépségét. És valóban lehetünk mások. Csak nem biztos, hogy akarjuk.
Egy ideje azon veszem észre magam, hogy ha választanom kell az olcsóbb, de kezdetlegesebb, és a drágább, de kicsit jobb termék közül, akkor egyre inkább a drágábbat választom, bármennyire is kilóg az ára a keretből.
Darwin azt találta egy alkalommal mondani, hogy nem a leggyorsabb, nem a legerősebb és még csak nem is a legokosabb, hanem az, aki legjobban alkalmazkodik a változásokhoz, az marad életben. Talán nem pontosan így szól az idézet, de a tartalom ez. A hétvégén általunk meglátogatott Üveghuta, ahol a megdöbbentő módon templomtorony áll a tisztás közepén (templom nélkül), egy sváb falu utolsó emléke emelkedik valószínűtlenül ki a természetből. Nem akarnám tovább ragozni az előbbi írást, pusztán egy másik fontos gondolatot ragadnék meg. Nevezetesen, hogy milyen érdekes konoksággal tudunk együtt élni saját múltunk agresszióival. Ez emberi jelenség, nincs ez másképp a volt Jugoszlávia területén, Ruandában és más szomorú mód emlékezetes helyeken. Viszont nálunk az enyészet rendkívül gyorsan válik hangsúlyos erővé az élettel szemben és ennek különös okát véltem felfedezni. Ezen a földön, ebben a régióban különösen szokásunkká vált ragaszkodni kialakult véleményünkhöz, vélekedésünkhöz. Hiedelmeink észrevétlen abroncsként ölelnek körül. Fura mód ragaszkodunk múltbeli tévedéseinkhez, mert ha nem így tennénk a másnak lehetne igaza és ez elbizonytalanítna. Elsősorban itt. A kitelepített svábok falvát a leggyorsabban adtuk át az enyészetnek, miközben a torz mementót fenntartjuk. A ragaszkodás elképesztő szintjei.
